I love SÖR

A sör méltatlanul elhanyagolt témája a történettudománynak, pedig a középkorban nálunk is bőven fogyott a habzó nedű. Vitathatatlan tény, hogy a Kárpát-medencében a bor dominált, sőt még az égetett szeszek is elterjedtebbek voltak, mint a sörök (!), de igenis sok sörfajta létezett nálunk, és a megfelelő helyeken szívesen itták a sörisszák. Nem is gondolnánk, hogy miféle sörválasztéka volt a középkori magyaroknak, kétrészes cikksorozatunk ezt mutatja majd be. A legősibb magyar sör a kunok bozájához hasonló lehetett. Ez igazi középkori módra malátázás és komló nélkül készült, tulajdonképpen árpalepényt erjesztettek vízben. Tulajdonképpen az ókori egyiptomiak és sumérok állították elő ily módon a söreiket. Mivel a boza a nomád kunok itala volt, így az oklevelezésekből, törvénykezésből hiányzik, első említése emiatt csak 1519-ből való. Elterjedt sörfajtánk volt a méhser is. Ez sörélesztővel erjesztett mézlé volt felfőzve. Érdekesség, hogy a méhser szó nem a mézsörből származik, hanem a germán meth szóból (methsör), mely a szanszkrit madhu szó változata. Ezen italunk eredete tehát a távoli Indiába nyúlik vissza (és nem Mezopotámiába, mint a többi sör esetében). A méhser első említése az 1067-es datálású százdi monostor alapítólevelében szerepel. Következő középkori sörünk, mely valójában nem is sör volt, a márc nevű ital. Szépirodalmi művekben bizony keverik olykor a sörrel a márcot. Ez gyakorlatilag szőlőtörkölyön megerjesztett mézes levet jelentett, tulajdonképpen nem más volt, mint mézbor. Viszont ez az ital már a honfoglalástól kezdve szerepet játszhatott eleink életében előállításának egyszerűsége okán. Erre utalnak az ilyen nevű falvak, mint például Márcadófalva (1235-től szerepel először a forrásokban). Igen sok ilyen nevű falunév említése fennmaradt. Ezen falvaknak lakosságának az volt a dolga, hogy a királyi udvar, vagy az egyházi méltóságok asztalára jófajta mézborral (márc) szolgáljon. A fenti mézes italfajták egészen a 18. századig maradtak divatban, amikor is az édes likőrök fokozatosan kiszorították őket a piacról. Ezek a mézes italok majdhogynem az egész Magyarország területén fellelhetőek voltak egykor. A ser szavunkról még egy gondolat. Ez török eredetű szó, még a honfoglalás előttről származik, jelentése „sárga”. Ez egyúttal minden kétséget kizáróan bizonyítja azt is, hogy őseink már a bejövetel előtt is ismerték (és kedvelték) a sört. Ennyit a magyar = borivó nemzet sztereotípiáról. Ez a sörfajta igencsak marginális szerepet töltött be Magyarországon a középkorban. A mézes italok, illetve a pálinka is megelőzték népszerűségben. Ennek ellenére létezett a sör, sőt igen sokfélét készítettek belőle nálunk. Elsősorban a németajkú városi polgárság készített sört, de például az osztrák határhoz közel fekvő Sopron és Pozsony városa a középkor végéig nem fanyalodott sörfőzésre (értékes szőlőik voltak). Ez is azt bizonyítja, hogy nem szabad sémákban gondolnunk a középkori emberekre. Magyarok söröztek, és németek boroztak. Egy 1091-re datálható pannonhalmi oklevél megemlékszik a monostor komlóskertjéről. Nem kétséges, hogy gyógynövényként is kedvelt volt a komló, de egy egész kert már inkább a sörfőzéshez volt hasznosítható. A 11-13. században egyébként is sok Komlós, Komlóskert nevű falvunk volt. Ezek valószínűleg a barátok sörfőzéséhez szolgáltattak komlót. A gabonasör latin neve nálunk cervisia v. cervisa volt. 1152-ben Gyöngy úrasszony végrendeletében azt írta elő, hogy halotti torán 20 vödör (kb. 200 liter) sört szolgáljanak fel. Ez volt az első nem egyházi sörfőzésre utaló oklevelünk. Magyarországon regále (királyi) jog volt a sörmérés, amelyet a király adhatott a városnak, a város pedig hagyományosan átengedte ezt a jogot valamennyi polgárának (nem volt minden városlakó egyben polgár is!). Emiatt nem vezetnének eredményre az olyan számítások melyekkel 1-1 város sörfőzdéinek számát akarnánk megbecsülni. A 15. században, Bártfán például minden polgár egyszerre volt takács és sörfőző is. Az azonban már városonként változhatott, hogy a falvak parasztjai főzhettek-e sört, de általában nem tiltották meg nekik. Igazán csak a 15. században került előtérbe a sör Észak-Magyarország bányavárosaiban, kereskedővárosaiban (Selmecbánya, Kassa, Bártfa, stb.). Sajnos a török dúlás miatt az ország más részeiről sokkal kevesebb oklevél, számadáskönyv maradt ránk, így könnyen lehet, hogy ezeknek a németajkú városoknak a sörfogyasztása nem elszigetelt jelenség volt. 1430-ból maradt fenn a budai Sör Máté nevének említése, aki valószínűleg nem vetette meg a sört. 1450 tájáról maradt fenn a bártfai polgárok sörfőző céhének szabályzata. Lássuk hát söreinket! 1451-ben az osztrovai Johann Talafus világos sört rendelt Bártfa város tanácsától. Érdekes, hogy a barna sör (cervisia nigra) említése csak 1519-ből maradt ránk leghamarabb, pedig a fenti megkülönböztetés alapján már sokkal hamarabb létezett. Kedvelt volt az ún. márciusi sör, melynek szintén Bártfáról származik az említése 1456-ból. Ez a sörfajta valószínűleg télen készült, így a jobb hűtési körülmények miatt erősebb alkoholfokú lehetett, talán malátázottabb is, elvégre ráérősebben készítették, és feltehetően jobban bírta a szekérutak viszontagságait, mint társai (nehezebben romlott meg). Azt mondhatjuk, hogy a kor legkedveltebb, és keresettebb söre volt hazánkban. Érdekes módon nem is értett minden sörfőző a készítéséhez, szinte csak bártfai mesterek készítették (egyébként is Bártfa volt a magyarországi sörfőzés Mekkája). Ismerték, de sokan nem szerették a búzasört (cervisia triticale). Az eddigi sörök árpából készültek, a búzát valamiért nem kedvelték. Volt eset, hogy Bártfáról kifejezetten közönséges sört kértek pl. Ónódra, mert a búzasört nem tudták meginni. Pedig kuriózumnak számított a búzasör akkor is. Fogalmam sincs, mi lehetett az oka a búzasör nem szeretésének, talán egy sörfőzésben járatos olvasó majd felvilágosít. A cikk végére marad természetesen az "export sör" kategória. Már a középkorban is kedveltek voltak nálunk a cseh sörök, különösen a Csehországhoz közel fekvő vidékeken. Pál győri káplán 1522-ben levélben értesítette Báthori István nádort, hogy a kért 1 hordó prágai világos sört elküldte neki Budára. A fentiek alapján láthatjuk, hogy középkorunkban egyáltalán nem szenvedett gasztronómiai hiányt az, aki megtehette. Csak a gabonasörökből négyféle állt az ínyencek rendelkezésére, plusz a híres prágai sörök. Emellett a boza, márc, méhser bővítette a kínálatot.